Chapter Five: Exploring

Másnap elindultam a könyvtárba, ahol a nyomozásomat szándékoztam kezdeni. Nem volt kivel mennem. Lucy szemmel láthatólag nem hitt nekem, Alexet pedig nem akartam ezzel zavarni.

A brooklyni könyvtár nem volt sem túl nagy, sem túl modern. Az egyszintes, ormótlan betonépületben annál több könyv volt. Régen, amíg nem ismertem senkit a városban, sokszor jártam ide. Volt egy kis médiaszoba is, amiben volt pár ócska, régi számítógép.

Belépve üdvözölte vén könyvtárosnőt, akit nem nagyon izgatott az érkezésem, talán észre sem vette. Mindig gyanúsan méregetett, így inkább magamnak szerettem volna megkeresni az okkultista könyveket, még a végén azt hitte volna, hogy sátánista vagyok, vagy valami ilyesmi. A vén szipirtyóból ki is néztem. Bementem a viszonylag tágas, könyvektől roskadozó polcokkal telezsúfolt szobába, amit könyvespolcok osztottak kisebb ficakokra, ahol az ember kényelmesen elbújhatott egy jó kötettel akár órákra is. A fehérre meszelt, mára koszos falakat itt-ott könyves plakátok díszítették, némelyik félig leszakadt a falról. Elolvasgattam a mennyezetre függesztett táblákat, amik a témákat hirdették: regények, enciklopédiák, tudományok, történelem... aztán a leghátsó sarokban megpillantottam a táblát, amit eddig egyszer sem vettem észre.

Vallások és okkultizmus.

Ez lesz az enyém. A neonlámpák sárga, pislákoló fénye alatt böngészni kezdtem a polcot. Legfelül voltak a kereszténységről íródótt könyvek - ebből volt a legtöbb, majdnem három sor - alatta pedig a zsidó, buddha és a többi vallásról íródótt kötetek sorakoztak. A legalsó polcon foglalt helyet az okkultizmus. Végighúztam a kezem a többnyire poros gerinceken, amikről a vastag porréteg miatt nehezen lehetett megállapítani, eredetileg milyen színűek lehettek. Az alig kivehető címek hirdették a könyvek tartalmát: Okkultizmus kezdőknek, A másik oldal, Wicca vallás alapszabályai, Poltergeist... Azt se tudtam, hol kezdjem a keresést, amikor véletlenül a lelöktem egy könyvet, ami hatalmas puffanással ért földet. Felemeltem a fekete bársony borítású kötetet a földről. Necromanciti mundi - hirdette az arany felirat az elején. Leültem egy asztalhoz, és kinyitottam a vastag kötetet.

"Necromanciti mundi - A szellemidézés világa

A nekromancia régi mestersége az óidőkig vezethető vissza. Akkorról származnak az első elbeszélések félig ember-félig démoni eredetű természetfeletti lényekről, akik fel tudták venni a kapcsolatot az árnyvilággal. Sokszor a sötétség mestereiként, az árnyak bűvölőiként is nevezték e különleges képességű lényeket."

Bár nem hittem a szellemidézőkben, eddig messze ez volt a leglogikusabb magyarázat, amit találtam. Muszáj volt róla többet is megtudnom. Magamhoz szorítottam a könyvet, és a kölcsönzőpulthoz lépkedtem.

A banya felnézett rám golyóállóüveg vastagságú szemüvege mögül, és furcsán nézegette a könyvemet, amit időközben a pultra csúsztattam az olvasójegyemmel együtt, de szerencsére nem szólt semmit, csak begépelte a számítógépébe a kölcsönzésemet, aztán felém csúsztatta a könyvem. Kifelé menet közben köszöntem neki, mire a válasza csak egy "időben hozzam vissza a könyvet" mormogás volt az orra alatt. Hát nem elbűvölő egy teremtés?

Otthon elővettem a könyvem, és egy tea mellett olvastam tovább a megsárgult lapokat.

„ A nekromancia magában foglalja a szellemidézés és feltámasztás művészetét, bár utóbbira az elmúlt közel ötszáz évben csak egyszer láttunk példát. Egy átlagos nekromanta képes megidézni halott emberek lelkeit, akár azzal, ha a halott nyugvóhelyéhez közel tartózkodik.

A nekromancia nem tanulható mesterség, csak egyenes ágon öröklődik. Ha mindkét szülő nekromanta, a gyermekük nagy valószínűséggel örökölte erejüket, ha csak az egyik szülő teljes erejű nekromanta, a gyermek vagy normális halandóként születik, vagy előfordul, hogy csak a nekromancia egyes tulajdonságait képes magában előhívni.

Amikor egy nekromanta megidéz egy lelket, megszabhatja a feltételeket. Ha akarja, a körülötte lévő halandók is képesek kommunikálni a halottal, bár ilyen idézést végrehajtani rendkívül veszélyes, mivel a halandókra és a többi nekromantára ilyenkor nem vonatkozik az a biztonság, ami az idéző nekromantát védi a lélek fizikai mivoltától és haragjától. Az idéző nekromantában a lélek nem tehet kárt, mivel Ő hozta a lelket erre a világra, így valamilyen mértékben függ tőle. A történelemben nem egyszer fordult elő, hogy egy nekromanta akár több száz halandó társaságában idézett, a dühös megidézett lélek pedig mészárlást rendezett.”

Ez a szöveg ellent mondott mindennek, amit tudtam. Ilyen dolog nem létezik. Egyszerűen nem létezhet. Nem létezik nekromancia, nem létezhet. Nem léteznek szellemidézők, biztosan nem. Tehát ez a próbálkozás ezek szerint sikertelen volt. Feleslegesen kutattam valami után, amit talán sosem fogok tudni megmagyarázni.

Nagyot sóhajtva keltem fel a kedvenc fotelomból, és a könyvet besüllyesztettem a táskám aljába. Holnap vissza fogom vinni a könyvet, hiszen semmi hasznosat sem tudtam meg belőle. Igen, holnap munka után beugrok a könyvtárba. 

Chapter Four: Insane

Siettem haza, és kezdtem megnyugodni. Lehet, hogy tényleg csak képzelődtem?

Nem, az nem lehet. Én láttam. Tudom, még mindig előttem van az a valami. Emlékszem rá.

Megbolondultam. Biztos.

Felsiettem a lépcsőházban, benyitottam a harmadik emeleti lakásomba. Az előszobában a szokásos, jól ismert kavalkádja fogadott cipőknek és szandáloknak. Jobbra fordulva ledobtam a szobámban a táskám, lerúgtam a csizmám és azonnal tárcsáztam Lucy számát.

- Szia. Nem dolgozol? - szólt bele jókedvűen a barátnőm.

- Szia. Át tudnál jönni? Minél gyorsabban.

- Valami baj van?

- Majd itt elmondom. Felhívnád Alexet is?

- Persze. Fél óra és ott vagyok.

Idegességemben fel-alá járkáltam a lakásban. Ők biztos hinni fognak nekem. Hiszen a barátaim. Számíthatok rájuk.

Végignéztem a falon sorakozó képeken: pár Alexszel és Lucyval, itt, New Yorkban, pár, amiket én csináltam hobbiból, és végül a szüleimmel készültek: apukámmal a játszótéren, amikor kicsi voltam, karácsonyi ebédek, nagynénik, nagybácsik. De a legtöbb velük.

Egészen belefeledkeztem a képek nézegetésébe, amikor megszólalt a kapucsengő. Gyorsan megnyomtam a gombot, amivel felengedhettem őket. Pár perc múlva Alex és Lucy nyitottak be az ajtón, lihegve, idegesen.

- Rose, mi történt? Siettünk, ahogy tudtunk! Mi a baj? - hadarta Lucy aggódva.

- Mindjárt elmondom. De ígérjétek meg, hogy hinni fogtok nekem. Őrültség, de biztos vagyok benne, hogy valami természetfelettit láttam ma. - mondtam halkan. Ők kikerekedett szemmel néztek előbb egymásra, aztán rám, majd bólintottak egyet. Levették a kabátjukat, majd leültünk a nappaliban.

- Szóval, nem tudom, mi volt az, de ma a boltban egyszer csak... Villogni kezdett a lámpa, és valami elhúzott mellettem, és... Aztán láttam valamit.

- Nem lehet, hogy csak Carl volt? - tűzte közbe Lucy.

- Nem, ő az irodában volt! És biztos vagyok benne, hogy nem őt láttam. Valami... lényt. Nem volt élő, de egyértelműen halott sem...

A barátaim sokatmondóan összenéztek, aztán rám.

- Nagyon vicces, tényleg... - forgatta Alex a szemét.

- Ne próbálj meg megviccelni. Nagyon nem volt poén a múltkor sem. Megígérted, hogy olyat nem csinálsz még egyszer. Tudod... - kezdte volna Lucy a szónoklást, de félbeszakítottam,

- Nem hazudok! Hinnetek kell nekem! Biztos vagyok benne... Kérlek, nem tudom mi volt az, de nagyon megijedtem, és.... ugyan kinek mondhatnám el, ha nektek nem...

- Én hiszek neked. - nézett mélyen a szemembe Alex.

- Köszönöm.

Lucyre néztem.

- Én... nem tudom. Rose, én mindig melletted állok, de... természetfeletti lények nem léteznek. Egyszerűen lehet, hogy csak a képzeleted játszott veled.

- De én biztos vagyok benne, hogy...

- Rose, lehet, hogy csak fáradt voltál, olvastam valamit egy olyan hallucinációs...

Hirtelen düh borította el az agyamat. Düh és elkeseredés.

- Lucy! Én láttam azt a valamit!

- De annyira fáradt vagy, lehet, hogy csak beképzelted magadnak... - kezdte óvatosan.

Vettem pár mély levegőt, és átgondoltam. Ha most letámadom, biztos csak arról fogom meggyőzni, hogy őrült vagyok. Márpedig nem voltam az. 

Vagyis úgy éreztem. Vajon az őrültek tudják, hogy őrültek? Én nem lehetek őrült.

Legalábbis reméltem.

Nagyot sóhajtottam, és átgondoltam a dolgokat. Nem hisz nekem. A legjobb barátnőm. Tulajdonképpen az egyetlen barátnőm. Zavart mosolyt erőltettem az arcomra, és megráztam a fejem. 

- Jó, mindegy. Biztos csak képzelődtem. Igazad van. - mondtam lemondóan. Lucy pár pillanatig vizslatott, majd úgy látszott, bevette, hogy leálltam a témáról. Elfordította a tekintetét, és valami olyasmit kezdett mondani, hogy „a sok munka nagyon rossz lehet. Egyszer az egyik barátnője a kimerültségtől azt hitte, van egy kutyája, és bevásárolt neki vagy négy konzerv kutyakaját...” . Én mosolyogva hallgattam, Alex viszont engem vizsgálgatott összeráncolt szemöldökkel. Tudta, hogy nem tettem le a témáról, és nem is fogok.

Nagyon fájt, hogy Lucy nem hitt nekem. Pedig nem vagyok bolond. Sosem vonzódtam különösen az okkult kultúrákhoz, nem is szándékoztam. De tudom, hogy valami természetfelettit láttam. Egyszerűen tudom. Tudtam, az első pillanattól kezdve, ott motoszkált az agyamban, és makacsul befészkelte magát. Megrendíthetetlenül tudtam, hogy nem mindennapi dolognak lettem a része aznap. Egyszerűen tudtam, és kész. Nem volt logikus magyarázat, nem is kellett. 

Jobban belegondolva, semmilyen magyarázat nem volt még.

Eldöntöttem magamban, hogy akkor is a végéra fogok járni. Addig nem nyughatok, addig nem érezhetem magam biztonságban. Addig sose lehetek teljesen nyugodt. Nem leszek. Nem lehetek.

Hogy is lehetnék, ha tudom, hogy a világ, amiben eddig éltem, mégsem az, aminek eddig láttam?! Legalább is egy kis része nekem teljesen megváltozott. 

- Rose, jól vagy? - kérdezte Alex, valószínűleg sokadszorra. 

- Persze - ráztam meg a fejem - csak elég fáradt vagyok. Lehet, hogy rám férne egy kis pihenés.

- Szerintem is. Mostanában annyit dolgozol. Nem tudsz kivenni pár szabadnapot? - kérdezte Lucy.

- Szerintem meg tudom oldani. - eddig az évben egy szabadnapot se vettem ki. Kétlem, hogy Carl örülni fog, de nem lesz más választása, mint szabira engedni. 

- De jó! Elmehetnénk bulizni egyet. Ismerek egy új helyet, nagyon tetszeni fog... - kezdett fecsegni. 

- Igen? - kérdeztem szórakozottan.

- Rose, hidd el, nagyon nekünk való. 

Ez viccesen hangzott a szájából. Igazából nem volt olyan, hogy "nekünk való". Olyan volt, hogy "neki való" és "nekem való". A kettő legtöbbször egymás szöges ellentéte volt. 

Aztán kiderült, hogy mégsem minden esetben. 

Chapter Three: The Thing

Kisebb szívrohamot kaptam, amikor megszólalt az ébresztőm. Felkeltem, a csupasz lábfejem a hideg padlót érintette. Az időről megfeledkezve kávézgattam, szép nyugodtan elkészültem, majd bementem a boltba. 

A lepukkant "irodarészlegből" tömény szesz émelyítő szaga áramlott ki, felkavarva a gyomrom. Belépve megláttam a valószínűleg éjszaka óta fetrengő Carlt, aki az érkezésemre felkapta a fejét.

- Már megint itt vagy? Menj dolgozni! - mordult rám. Szeme homályos volt az alkoholtól és a rosszindulattól. 

Saját hányásában fetrengve próbált felkelni, sikertelenül. Majdnem elhánytam magam. Undorodva tántorogtam ki a kicsi, fénytelen helyiségből. 

Néha sajnáltam Carlt. Elvált, senkije sincs, elkeseredett, magányos ember volt. De ilyenkor nem tudtam sajnálni. Agresszív volt, és meg sem próbált a nyomora ellen tenni. Az alkohol lerombolta az agysejtjeit, mára már csak nyomorgó, szánalmas, beteg ember lett. Soha nem akartam olyan lenni, mint ő. Még nem hagytam a francba az egész munkát, mert jól fizetett, közel volt, és olyannal foglalkozhattam, amit szeretek. Ő nem gyakran volt bent, bár az elmúlt időben szerintem már csak unalmában járt be, hogy engem akadályozzon. Kezdett egyre jobban betelni a pohár, az elmúlt hónapokban egyre többet volt bent, és nem feltétlen józanul. Bár rám még nem emelt kezet, ilyenkor agresszív és kötekedő volt. 

Előre mentem a személyzeti mosdóba, magamra zártam az ajtót, megengedtem a csapot, és hideg vízzel fröcsköltem az arcom. Magamban mérlegeltem, hogy érdemes-e bent maradnom. Nem akartam kirúgatni magam, így úgy döntöttem, hogy elvégzem a munkámat, amíg nem találok jobb állást. Ellenkező esetben ugrott volna a megélhetésem. Felálltam a hideg csempéről, vettem egy nagy levegőt, és kimentem az üzletbe. Nekem itt is érezhető volt a gyomorforgató szag, ezért becsuktam a személyzeti részleg ajtaját. 

Megpróbáltam elfoglalni magam a munkával, de a csendes, monoton rakodás és papírmunka csak még jobb lehetőséget adott arra, hogy agyaljak. Min? Hát természetesen a tegnapon, a munkámon, Nathanen, a szüleimen, az életemen. Mindenen. 

Egyszer csak valami megrezzent a látókörömben. Odakaptam a fejem, de nem láttam semmit. Egyszerűen a sok stressz miatt van. 

Folytattam, amit éppen csináltam, vagyis a régi számlák szelektálását és pakolását, amikor valamit ismét láttam megrezzenni a szemem szélén. Ködfolt húzott el mellettem.

- Van ott valaki? Carl? - kérdeztem a félhomálytól. Semmi válasz. 

Csak nyugalom, Rose. Beképzeled magadnak. Egész biztosan képzelődsz. Egyedül vagy. Carl kiütve fekszik az irodában. 

Idegesen folytattam a munkám. Kirázott a hideg. Egészen biztos láttam valamit. A francba, csak beparáztatom magam itt a sötétben. Kizárt, hogy bárki is itt legyen. 

Valaki levegőt vett mellettem, mire kővé dermedtem.

- Carl? Valaki? Ez nem vicces! - vinnyogtam remegő hangon a sötétbe. Ismét semmi válasz. 

Felálltam a székemről, hogy felkapcsoljam a villanyt.

Nem igaz, hogy ilyen beszari vagyok.

Síri csendben eltapogatóztam a fal mellett. Valami megmozdult előttem, a félelem jeges marokként szorította a torkom. Halk nyüszítés mellett végre sikerült felkattintanom a villanykapcsolót, és a hirtelen fény miatt kissé vakon meredtem az előttem álló tükörbe. A lámpa villódzott. 

Istenem. Megijedtem a sötétben a saját tükörképemtől. 

Hangosan kifújtam a levegőt, halkan elnevettem magam és becsuktam a szemem. Felnéztem… és felsikoltottam. Centiméterekre volt az arcomtól.

Ott áll előttem valami. Lányszerű, rothadó lény volt, hosszú, fekete hajjal. Úgy nézett ki, mint egy viaszbaba, amely a tűz közelébe került. Arca megégett, elolvadt.
A valami centikre állt tőlem, én pedig remegve hátrálni próbáltam. A pánik kúszott fel a gerincemen, megbénítva a hangszálaim és a testem. Majdnem sírva bámultam a véres, fehér szemekbe.

Csak képzelődök. Csak képzelődök. 

Féltem nyitva tartani a szemem, de féltem becsukni. Remegtem a rémülettől, s a valami pedig egyre közelebb és közelebb jött hozzám. 

- Hagyj békén! Hagyj engem! - kiabáltam zokogva, pedig tudtam, úgy sem ér semmit. A félig kiégett lámpa egy pillanatra lekapcsolt, és a jelenés úgy tűnt el, ahogy jött. Hangosan kapkodtam a levegőt, a falat kerestem a kezeimmel. Nem bírtam felfogni, mit láttam.
Reszketve rohantam az irodába, és benyitottam Carlhoz, szinte kitépve az ajtót a helyéről.
- Carl! Valaki... valami van a boltban! - dadogtam.
- Mi? - egy fokkal józanabban nézett fel rám. Feltápászkodott, kitámolygott velem az előtérbe, és felkattintotta a lámpát.
Tökéletesen működött.
Körbesétált.
Senki nem volt a boltban.
- Szerintem csak képzelted. Senki nincs itt. - morogta Carl. És ezzel el is volt intézve.
Pedig tudtam, hogy láttam valamit. Fogalmam sem volt, hogy mit, de nem is érdekelt. Csak hogy ne lássam többet.
Valakinek el kellett mondanom. Nem Carlnak, valaki másnak, akiben megbíztam. És aki remélem nem néz bolondnak.
- Carl, sajnálom, mennem kell, holnap jövök! - remegő kézzel felkaptam a kabátom és a táskám, és kirohantam a boltból, nem törődve Carl reszelős hangú tiltakozásával.
Kellett egy kis nyugalom, hogy gondolkozhassak. 

Chapter Two: The Café

Amint kiléptünk a hidegbe, összehúztam magamon a vékonyka kabátomat. Nathan előhúzott a zakózsebéből egy doboz cigarettát, és ráérősen rágyújtott, mit sem törődve azzal, hogy én kérdőn állok előtte.

- Miért csináltad ezt? - kérdeztem, amikor meguntam a várakozást. Ő két ujjal kivette a szájából a cigit, komótosan kifújta a füstöt, ami gomolyogva szállt fel a levegőben, amíg teljesen el nem tűnt.

- Igazából nem tudom.
Úgy tűnt, nem mond többet, így újra kérdeztem.
- Honnan ismered azt a dalt? Miért pont azt játszottad? Mit csináltál Carl-lal? - bukott ki belőlem sorra egy csomó kérdés. Úgy tűnt, várt már ezekre a kérdésekre, mert elmosolyodott. Fázósan toporogtam a hidegben, ő úgy tűnt, egyáltalán nem fázik, holott rajta csak a zakója volt, rajtam pedig több rétegnyi ruha.
- Nem megyünk el valahova? - kérdezte hirtelen - Akkor természetesen minden kérdésedre válaszolok.

Nem tudtam nemet mondani. Biccentettem egy aprót, mire elindult az utcán. Jobb híján elindultam utána, kocognom kellett, hogy utolérjem, és csak reméltem, hogy nem fogok óriásit zakózni a jegesre fagyott járdán.
- Hova megyünk?

Rám nézett a szeme sarkából, majd halvány, alig látható mosollyal az arcán válaszolt.
- Lenne kedved inni egy kávét? - idegesített, hogy kérdésre kérdéssel felel. Viszont ha ki akarok szedni belőle valamit, el kell viselnem. Sőt, én is csinálhatom ezt.
- Legyen kedvem?
Nem szokhatta meg, hogy úgy bánnak vele, ahogy ő bánik az emberekkel. "Játszunk, ha ezt akarod" vigyorral vonta fel a szemöldökét. Frusztrált a köztünk lévő tapintható feszültség, amit sosem éreztem még ilyen intenzíven. Sosem voltam félős, visszahúzódó vagy éppen félénk, de most belepirultam ebbe a mosolyba.
- Itt vagyunk. - állt meg hirtelen egy sötét kirakat előtt. Nem úgy tűnt, mintha nyitva lennének, vagy valaha nyitva lettek volna. Súlyos, fekete függöny takarta a kirakat homályos és mocskos üvegét, semmi fény vagy élet nem szűrődött ki rajtuk. Nathan kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beléptem a bársonyfüggönyökön keresztül egy szűk helyre, előttem további nehéz bársonyfüggöny lógott le, elzárva a fényt. Becsukta mögöttünk az ajtót, ezzel szinte egy centi távolságot sem engedve közöttünk. Megállt egy pillanatra, én pedig teljesen leblokkoltam. A hajam tövétől a lábujjhegyemig forróság öntött el, szerencsére nem láttam a sötétben, de valószínűleg paradicsom színéhez volt hasonlatos az arcom. Eszeveszetten kerestem a kezemmel a bársonyfüggöny szélét, hogy megszakíthassam ezt a majdnem-testkontaktust, mielőtt Nathan szakítaná meg. Tapogatóztam a sötétben, de nem találtam azt a rohadt szegély, mire Nathan elnyúlt mellettem, egy pillanat alatt megtalálta és elhúzta előttem a suhogó textíliát. A mozdulat közben a csípőjével hozzáért a derekamhoz, én pedig úgy pattantam arrébb, mint akit tűz égetett meg. Nathan vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte az apró mozdulatom, én legalábbis semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Egy másodperc volt az egész, talán annyi sem, de nem tudtam nem észrevenni a mozdulat hatását. Bentről meleg, szórt fény vetett véget a sötétségnek, a szememnek hozzá kellett szoknia a kellemes félhomályhoz.

Lassan beléptem, és körbenézve rájöttem, hogy ez valamiféle kávézó lehet. Rendes pult, kávézgató vagy éppen csak üldögélő, kissé talán furcsa vendégek. Vöröses-bordó fény, ami valahogy mindenhova eljutott és mindent bevont, ezzel kellemes légkört teremtve, és sejtelmessé tette a széles helységet. minden falat régies, vörös-fekete mintás tapéta fedett. Valahogy olyan... múltbeli volt az egész. Nathan intett a pultosnak, egy szőke, korabeli - úgy értem, egyikőjükről sem tudtam volna megmondani, mennyi idősek, ugyanolyan kortalanok voltak - csinos lánynak, aki mosolyogva visszaintett. A gyomromat egyből elszorította a maró féltékenység, olyan erővel, hogy engem is meglepett, holott semmi jogom nem volt rá. A gyönyörű, szőke lány felénk sietett. Nem tehetek róla, egyből magamhoz hasonlítottam. Pont az ellentétem. Szalmaszőke, ragyogó haj, feltűnően csinos arc, smaragdzöld, csillogó szem, és divatos ruhák, szemben az én sötétbarna hajammal, kék szememmel és eléggé elvont stílusommal.

  - Nathan! Már vagy ezer éve nem láttalak! - a lány öleléssel üdvözölte őt, mit sem törődve velem. Nathan arcán azonnal mosoly bukkant fel.
- Azért annyi nem... Mi újság, Alice? Hogy megy a bolt?
Feszengve néztem őket, ahogy nevetve, egymást ölelgetve elvannak egy darabig. Aha. Szuper. Kicsit sértetten vártam, hogy abbahagyják. Nathan valószínűleg észrevette magát, mert felém fordulva megszólalt.
- Rose, ő itt Alice, nagyon régi barátom, és ennek az üzletnek a tulajdonosa. - Alice rám nézett azokkal a hatalmas, zöld szemeivel. Látszott rajta, hogy tudja, mennyivel szebb nálam, az arcáról sütött, hogy mennyire tart. Vagy éppen mennyire nem. Én minden erőmet összeszedve magabiztos maradtam, és pókerarccal biccentettem egyet.
- Alice, ő itt Rose. - Semmi. Csak simán Rose. Értem én. - Azt reméltem, hogy itt nyugodtan beszélgethetünk egy kicsit.
- Persze. Üljetek csak le valahova. - intett mosolyát Nathanre villantva a lány. Ő hozzám hátrafordulva intett, hogy kövessem. Elindult a terem végébe, ahol csak páran ültek. Beültünk egy fal melletti boxba, ahol az asztalon bordó teamécsesek adtak némi fényt, a pult fölött függő lámpa fénye már alig-alig jutott el hozzánk.
- Szóval? - kérdőn néztem Nathanre, miután meguntam a csendet.
- Szóval mi? - mosolyogva felvonta a szemöldökét, és előrehajolva meredt az arcomra, amivel kis híján újra sikerült zavarba hoznia, de erőt vettem magamon.
- Elmondod, mi ez az egész?
- Természetesen. Mire vagy pontosan kíváncsi?
- Mire? Mi volt az a dal? Mit tettél Carl-lal? Ki vagy te? - magamban hozzátettem a "Miért vagy rám ilyen hatással?" és a "Vajon milyen illatod lehet?" kérdéseket is, de ezeket természetesen nem mondtam ki. Ismét csak egy elfojtott mosolyt és szemöldökhúzogatást kaptam. Ha ezt nem fejezi be...
- Az a dal egy régi dal, amit ma eszembe juttattál. Carl-lal nem tettem semmit, csak kicsit fellendítettem a... nem túl jól menő üzletét, az pedig nem bűn. És már bemutatkoztam. Nathan Walker vagyok. Kérsz egy kávét? - ez a válasz korántsem volt elég nekem. Tudtam - láttam - hogy nem mond igazat, hogy titkol valamit, holott aznap ismertem meg. De örültem, hogy akár ennyit is mondott. Nathan intett egyet Alicenek, aztán újra felém fordult. Valószínűleg mindent és mindenkit mindig megkapott, akár egy pillantásával. Nem voltam messze tőle, hogy én is egy legyek közülük, de valami megmagyarázhatatlan okból fogva ellen akartam neki állni. Nem is akartam, valahogy csak ösztönből nem volt rám olyan hatással, mint akárki másra. Azt nem mondhatom, hogy semmilyen hatással nem volt rám, mert ez nem igaz. Nagyon is nagy hatással volt rám, de nem úgy, mint másokra. A vendégek között voltak, akik le sem tudták venni róla a szemüket. Furcsán vonzó volt majdnem mindenki számára. A pillantása engem sem kímélt, mások pedig szerintem egyenesen belehaltak volna az átható fekete szemek vizslatásába. Alice érkezése zökkentett ki. Letette elém a gőzölgő csésze kapucsínót, és egy furcsa pillantás után újra csak ketten voltunk.
- Te nem iszol? - kicsit kényelmetlen volt, ahogy én lassan szürcsölgetem a kávém, ő pedig végig, hang nélkül figyel.
- Nem, én... nem. - láthatóan zavarban volt, elkapta rólam a szemét, és egy kicsit köhintett. Rengeteg kérdés kavargott még a fejemben, ezért egy kis idő múlva újra kérdeztem.
- Mi ez a hely?
- Ez Alice kávézója. Kicsit... sajátos elképzelései voltak, hogy miket szolgál fel, vagy éppen kik járhatnak ide, ezért bezáratták a helyet, és most...
- Illegálisan működik. - értettem meg, aztán lenéztem a kávémba, és kibukott a kérdés a számon. - Ugye nincs benne semmi... - Nathan felnevetett. A nevetése dallamos volt és öröm volt hallani.
- Dehogy is. Fogalmazzunk úgy, hogy a vendégek összetételének megfelelő dolgokat akart felszolgálni.
- Esetleg... illegális dolgokat, vagy...
- Nem, ez... bonyolult. Nem úgy értettem... - megint zavarban volt. A vigyor már sehol sem volt, a helyét zavar vette át.
- Akkor hogy értetted? Milyen emberek járnak ide?
- Hát... különleges az ízlésük. - gondolta végig.
- Nem értem...
- Nem is kell... A lényeg, hogy teljesen biztonságos, ha itt vagyok. - amint kimondta, meg is bánta. - Úgy értem... mindegy.
- Miért kerülöd ki az összes kérdésem? Miért nem tudsz őszintén válaszolni? Annyira úgy tűnt ott, a boltban, hogy... te más vagy. Hogy nem hazudsz. De bármit is kérdeztem eddig, csak ködösítettél. Köszönöm a kávét. - bármennyire is szerettem volna vele maradni, nem válaszolt egy kérdésemre se. Így hát felkaptam a kabátom, és indulni készültem, amikor a kezét éreztem a csuklómon.
- Rose, kérlek ne... - a szemében láttam valamit, ami megállított. - Sajnálom, de tényleg nem mondhatok el pár dolgot. - egészen közel léptem hozzá. Felnéztem a szemébe, és megláttam valamit, amitől ösztönösen félni kezdtem. Nem úgy nézett rám, mint emberre, hanem mint valami... prédára.

Igen, fura szó, de valahogy így éreztem magam. Olyan volt, mintha a gondolataimat, az érzéseimet, a múltamat, sőt, az egész lényemet átlátta volna. Minden idegszálam megfeszült, mert az, amit az arcán láttam, valami vadság, féktelenség, sőt, fenyegető tükröződött az arcán, amitől felállt a hátamon a szőr. De amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
- Rose, én... sajnálom. - és ő is eltűnt. Elviharzott, beszélt pár ideges, fojtott mondatot Alice-szel, és szó szerinte kimenekült a kávézóból.

Nem tudtam, mi történt az előbb. Mintha az egész eltűnt volna. Olyan volt, mintha itt sem lett volna.
De igenis itt volt! Emlékszem a tekintetére, a nevetésére... Nem tűnhetett el! Nem!
- Végeztél? - kérdezte Alice mellém lépve.
- Persze. - bámultam magam elé. - Hova ment Nathan?
- Hogy ki? - kérdezte Alice döbbenten.
- Nathan. - Nem tudom, miről beszélsz. - kerülte a tekintetem és zavartan összepakolta a kihűlt kávém maradványait, majd eltűnt ő is.
  Megőrültem volna? Nem lehet. Nem. Nem.
  Arra eszméltem fel, hogy mindenki bámul. A szememet lesütve felkaptam a kabátom, és kisétáltam a kávézóból.
  Mi történt?

Chapter One: He

Sajnálom, hogy nem tudtam tartani magam az időhöz, de... hát, sajnos tanulnom kellett :/ Na de jobb később mint soha, itt a rövidke első rész! :) Kommenteket nagy örömmel várom! :) <3

A szél a szemembe csapta a hajamat, némileg gátolva a kilátást. Kisöpörtem az arcomból, hogy aztán körülbelül két másodperc múlva újra a képemben találhassam. Szuper.

Ránéztem a telefonomra, és miután örömmel konstatáltam, hogy késésben vagyok, sietősebbre vettem a lépteimet. Tíz percem volt beérni az ötsaroknyira lévő hangszerboltba, vagy repülök.

Szerettem azt a munkát. Végre valami, ami őszintén érdekelt, és közel állt hozzám. Mellesleg viszonylag jól is fizetett. Fizetni tudtam a rezsit, és a többi kiadásomat. Nem éltem gazdagságban, de rosszul sem.

A fekete csizmám sarka kopogott a járdán, ahogy egyre gyorsabb tempóra kapcsoltam. A kávém kilötyögött a kezemre, ezzel végigégetve az egész csuklómat és összepiszkolva a kabátomat, így egy percre meg kellett állnom, hogy nyugodtan szitkozódhassak és hibáztassam a kávé anyai felmenőjét. Valószínűleg nem kicsit néztek hülyének, de pont nem érdekelt. Mindig, mindenhonnan kilógtam.

Miután sikeresen, további kávés és hasonló balesetek nélkül megtettem az öt háztömbnyi utat a boltig – az egy dolog, hogy nem tíz perc alatt – leforrázott kézzel, kócos hajjal, és nem kicsit idegbeteg módon keresni kezdtem a bolt kulcsát, mivel aznap én nyitottam. Megtaláltam, természetesen elejtettem. Ezzel elvoltam egy darabig, majd miután bejutottam a boltba, ledobtam a táskám és a kabátom a hatalmas pult mögé. Beleszántottam az ujjaimmal a hajamba, hogy legalább egy kicsit rendbe tegyem, és a kirakatba bámulva nyugtáztam, hogy ugyanúgy néz ki. Remek.

Felkapcsoltam a világítást, leültem a pult mögött álló székre, és lelkiekben felkészültem a mai napomra. Nincs is jobb, mint télen hajnalban dolgozni! De komolyan, ki akarna hajnali hatkor mondjuk tubát venni?!

Mivel egy darabig senki sem fog jönni, gondoltam, gitározok egy kicsit. Választottam egy akusztikus gitárt a párás kirakat elöl, és leültem egy támla nélküli székre.

Néha van egy kis időm zenélni, mivel nem túl forgalmas a bolt. Naponta jó, ha három-négy vevő érkezik. Amikor éppen nincs dolgom – szinte sosincs – gitározok. Ilyenkor kicsit el tudom engedni magam, ami nem sokszor fordul elő a baleset óta.

A baleset. Hat éve történt. Emlékszem, éppen iskolából jöttem haza, másodikos lehettem a gimiben. A lakásunk előtt két rendőr várt, majd közölték velem, hogy a szüleim autóbalesetben meghaltak.

Akkor iszonyatosan megtörtem. Hónapokig alig ettem, alig aludtam, alig beszéltem. A nagynénémhez költöztem, aki bár gondomat viselte, sosem került hozzám közel többé. „Engedj be másokat is, Rose, akkor jobb lesz!” -mondogatta. De valahogy sosem voltam rá képes. Amint tudtam, dolgozni kezdtem, az örökségemből vettem egy pici garzonlakást New York-ban, messze az otthonaiktól, messze mindentől.

Egyedül éltem, az otthonaikkal ugyan tartottam a kapcsolatot, de mind csak felszínes kapcsolat volt – egyik sem volt igazi.

Pár barátom volt New Yorkban, kettő, akikkel minden nap találkoztam. Lucy és Alex. Ők voltak nekem a társaság, ők jelentették nekem az embereket, akikkel a napjaimat töltöttem, de valahogy ők is idegenek voltak nekem. Lucy, szőke hajú, minden fiú álma, kedves, okos, aranyos. Nem is tudtam, miért pont velem akart barátkozni, amikor mindenki szívesen lett volna a barátja. Az a típusú lány volt, aki mindent megkapott, amit csak akart. Alex, aki bár fiú, vele jobban tudtam azonosulni, mint Lucy-val, és azt hittem, benne megtalálhatom azt az embert, akit a legjobb barátomnak nevezek. Ugyan tényleg rengeteg közös vonás van bennünk – a fájó múlt, mindketten elvontak vagyunk, mindig kilógunk, örök „lázadók” vagyunk, bármiről is legyen szó –, sőt, még külsőre is hasonlítunk, de nem. Valahogy őt sem tudtam elég közel engedni.

De amikor zenéltem, igen! Akkor éreztem egy kicsit úgy, hogy tényleg élek. Amikor megpendültek a húrok, azokban az időkben éreztem magam, amikor még minden teljesen rendben volt. Amikor egy átlagos lány voltam, átlagos élettel, átlagos múlttal, átlagos jövővel. Képes voltam órákat gitározni anélkül, hogy bármi is átjött volna a külvilágból.

Végighúztam az ujjaim a húrokon, mosolyogva, lecsukott szemmel hallgattam a tökéletes összhangban felcsendülő akkordot. Belekezdtem egy dalba, amit apa tanított nekem valamikor nagyon-nagyon régen. Akkor még nem fogtam fel azt, amiről szól, de így, felnőtt fejjel már teljesen átéreztem.

Ez a pár perc nekem minden nap maga a csoda volt. Sosem voltam és nem is leszek különösen tehetséges, nem arról van szó. Tökéletesen átlagos hangom volt. Csak az emlékek miatt. Ez volt az a pár perc, amikor minden fal leomlott.

A dal közepén tartottam, amikor furcsa érzésem támadt. Abbahagytam az éneklést és kinyitottam a szemem. Kis híja volt, hogy meglepetésemben nem sikítok fel, ugyanis valaki állt előttem pár lépésre, háttal. Furcsálltam, hogy semmi zajt nem csapott, amikor bejött – az ajtóra egy csengő volt felszerelve. Miután enyhébb szívrohamot kaptam, csak ültem tátott szájjal, aztán feleszméltem. Felpattantam, a gitárt letámasztottam a szék mellé, és az unásig ismételt szöveget kezdtem el.

-S-segíthetek valamiben? - kérdeztem még mindig zakatoló szívvel. Az idegen megfordult. Egészen sötét barna haja volt, felül hosszabb, oldalt rövidebb. Sötét szemei engem vizslattak. Zakót viselt fekete nadrággal és fehér v-nyakú pólóval. Csak pár pillanatig bírtam a fekete szemekbe nézve, aztán lesütöttem a szemem. Nem sokszor csináltam ilyet, elég magabiztos és bátor típus vagyok, de most valahogy nem tudtam a szemébe nézni.

Magas, vékony, kecses, de valahogy még is fenyegető és erős volt. Nem tudtam, mi van benne, de egyszerűen közelebb akartam hozzá menni. Valami megmagyarázhatatlan úgy vonzott benne, mint egy mágnes.

Azon kaptam magam, hogy egyenesen azokba a nagy, sötét szemekbe bámulok. A számba haraptam és elfordítottam a fejem.

- Igen. A zongorákat szeretném megnézni. - mondta még mindig a szemembe nézve. A hangja egészen gyönyörű volt. Egyszerűen perzselt a tekintete. Bólintottam, olyan nemtörődömön, ahogy csak tudtam, aztán intettem, hogy kövessen. Éreztem, hogy néz, majd pár pillanat múlva hallottam a lépteit magam mögött. Jól leszidtam magam, hogy ilyen beszari vagyok, hogy hátra nézni se merek, aztán persze nem néztem hátra, bármennyire is szerettem volna. Elértem a bolt hátsó részét, ahol az a pár zongora és szintetizátor állt, majd megálltam és megfordultam a sarkamon.

- Sajnos csak ezek vannak pillanatnyilag. - nem sokkal mögöttem állt, és még mindig azzal a kifürkészhetetlen tekintettel nézett. Elszakította rólam a szép szemeit, és a gyér kínálatot kezdte vizsgálni. Körbesétált, megállt egy gyönyörű zongoránál, és megsimította a tetejét. Tényleg gyönyörű volt. Hófehér, és valahogy kitűnt a tömegből. Pont, mint az idegen.

Elhajtotta a tetejét, leült elé, és kotta nélkül, minden nélkül játszani kezdett.

Majdnem eltátottam a szám. Már az első billentyű leütésénél tudtam, mit kezdett el játszani. A dalomat. A dalunkat! Apa dalát!

Játszott és énekelt hozzá. A hangja egészen varázslatos volt, mintha nem is e világi lett volna... akár egy angyal.

Megbabonázva figyeltem, ahogy játszik. Mintha az ismeretlen és a hangszer egyek lettek volna, mintha mindig is összetartoztak volna...

Az első refrén után rám nézett, és a fejével maga mellé intett. Gondolkodás nélkül leültem mellé az alacsony zongoraszékre. Normális esetben talán kínos lett volna, vagy érthetetlen, de most nem. Olyan volt, mintha teljesen magától értetődő lenne, hogy egy zavarba ejtő idegen mellé leülök zenélés közben.

…És lassan vége lett a dalnak. Én még mindig extázisban ültem szorosan az idegen mellett a zongoraszéken, és az ujjait bámultam, ahogy leütik a zongorán az utolsó pár hangot. Aztán hirtelen feleszméltem és felálltam a zongora mellől. A titokzatos idegen is így tett, beletúrt a sötét hajába, az egyik kezét a zakója zsebébe süllyesztette, majd a másikkal – mintha csak a gondolataimban olvasott volna – kezet nyújtott.

- Egyébként a nevem Nathan. Nathan Walker. - húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Rose Peterson. - nyújtottam kábán én is a kezem.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Rose Peterson.

- Rose, hol vagy már megint?! – szólt egy reszelős hang az előtérből. Felsóhajtottam és gyorsan előresétáltam. A főnököm a tágas pultnak támaszkodva várt rám.

- Itt vagyok, csak megmutattam egy vevőnek a zongorákat…-mondtam kedvtelenül.

Carl negyvenes évei végén járó, kopaszodó férfi volt. Szinte minden nap savanyú sörszagot árasztott. Talán köze volt ahhoz, hogy nem volt valami sikeres – egy mocskos kis lakásban élt – de az is lehet, hogy nem volt más dolga. Mindig ugyanaz a kék, kopott és koszos ing volt rajta, egy kopott farmerrel. Azon ritka alkalmakkor, amikor józan volt, itt volt a boltban, és engem ellenőrzött. Azt hitte, lopok, és azért nincs bevétel. De még ha lopni is akartam volna (megjegyzem: nem akartam), nem lett volna mit.

Carl vizenyős, véreres szeme valahova a hátam mögé fókuszált, így én is hátranéztem. Nathan állt mögöttem, olyan nesztelenül járt, hogy nem is hallottam.

Carl és közém állt. Természetellenes volt kettejüket egymás mellett látni. Az alacsony, tömzsi, kopaszodó férfi mellett szinte vibrált a magas, karcsú, elegáns alak.

És ezt Carl is észrevette. Leplezetlen ellenszenvvel mérte végig őt, Nathan pedig mintha észre se vette volna, nézelődött tovább.

- Esetleg segíthetek?- kérdezte Carl kötekedve. Nathan lassan megfordult, és egy vadmacska eleganciájával lépkedett oda hozzánk. Uralta a helységet, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett. 

- Tulajdonképpen igen. Szeretném megvenni azt a fehér zongorát. – mondta könnyedén. Carl nagyon meglepődött, de azonnal megörült. Az a zongora volt a legértékesebb a boltban. Többe került, mint egy évnyi fizetésem. Azonnal a pénztárgéphez sietett, beütötte az összeget, letépte a számlát és Nathan kezébe nyomta. Kapzsi szeme azt vizslatta, Nathan hogy reagál. Ő rezzenéstelen arccal bólintott, majd zsebre tette a papírdarabot. Kivett a zakója zsebéből egy csekkönyvet, gyorsan beírta az összeget, aláfirkantotta, kitépte a füzetkéből és Carl kezébe nyomta.

-Segíthetek még valamiben? - kérdezte Carl szokatlanul alázatosan. Gondolom, abban reménykedett, vásárol még valamit, amiből aztán egy kevés az enyém lesz, de nagy részét újabb adag bűzlő alkoholra költheti.

-Végül is igen... Elengedné Rose-t mára? Azt hiszem, nem lenne sok dolga. - nézett Nathan könnyedén Carl-ra.

-Ezt így nem lehet... - hápogott azonnal a főnököm. Én tátott szájjal néztem Nathanre. Mit csinál? Ő viszont nem figyelt rám, csak Carlra összpontosított. Fekete szemei úgy csillogtak, mint a fekete gyémánt.

-Miért nem? - kérdezte a fejét elfordítva. Esküszöm, ha nem tudnám, hogy ilyen nem létezik, azt mondanám, Carl szemére valamilyen köd borult. Az arca kisimult, cserepes szája mosolyra húzódott.

-Végül is... Miért ne? Rose, mára szabad vagy. - nézett felém Carl mosolyogva. Én összeráncolt szemmel néztem Nathanre, akinek mintha zavar ült volna az arcán, de nem ellenkeztem. Összeszedtem a cuccom, és a még szinte idegen ember oldalán kiléptem az ajtón. 

Infók

Sziasztok!
Szeretnék pár infót megosztani a bloggal kapcsolatban.

Végleges design: hát, az a helyzet, hogy ezt még nem fixáltam le, előreláthatólag egy-két héten belül.
Első rész: november 1. 16:00

Ui.: Nagyon szépen köszönöm a fejlécet!! <3

Rebeka

Prológus

A körülöttünk lévő gyertyák lángjai megnyúltak. Én félve néztem körbe, majd ránéztem az arcára. Ide-oda kapkodta a fejét. Tehát ő is észrevette.
-Mi történik?-kérdeztem kétségbeesve. Fekete árnyak kezdtek kavarogni körülöttünk, és az addig csillagos ég is elfelhősödött. Pár pillanatra a gyertyák hatalmas világosságot adtak, így tisztán ki tudtam venni az arca körvonalait. Ő aggodalommal nézett rám. A gyertyák hirtelen kialudtak, így semmit se láttam.
Síri csend volt a temetőben. Jeges rémület futott fel a gerincemen, és felborzolta a szőrt a nyakamon.
-Rose. Fuss!-emelte fel a hangját, én pedig felé kezdtem araszolni a sötétben, pár másodpercenként elesve.
-Én...nem hagylak itt. Nem ezt beszéltük meg!
-Rose. Most mondtam. Menj! Fuss!-mondta, és utoljára megsimította az arcom, majd megfordított, és a körből kifelé lökött. A sok kő között valami megmozdult.
Valami, amiről nem akartam tudni, hogy mi. És azt pláne nem akartam, hogy az ő közelébe férkőzhessen. De  nem volt választásom. Megígértette velem, hogy hallgatni fogok rá. Lecsordult az első könnycsepp, amit sok más követett. Elkezdtem futni, de a sötétben nem sok mindent láttam. Mögülem egy fájdalmas ordítás hangzott fel. Összeszorítottam az állkapcsom, és próbáltam nem odafigyelni, csak a feladatomra koncentrálni. Kijutni. Élve.
A földön botorkáltam, felsértve a kezem és kiszakítva a nadrágom, de a bénító rettegéstől a fájdalmat sem éreztem.
Az a valami mögöttem volt. Éreztem, még ha nem is láttam és nem is hallottam. Csak egyszerűen éreztem, hogy ott van. Remegve gyorsítottam a tempón, holott tudtam, seperc alatt utolérhet. Egy esélyem volt: kiérni, mielőtt úgy dönt, támad. Hirtelen a kiabálás is abbamaradt. Ez két dolgot jelenthetett: vagy legyőzte őt, vagy ő győzte le. Kérlek, kérlek, a második legyen!
A hirtelen beálló csendben csak a zihálásom hallatszott. A kapu! Ott van... Már csak pár lépés!...
Hirtelen történt az egész: előttem termett, és elzárta az utam a kijárathoz. A félelmet legyőzte bennem egy erősebb érzés: a gyűlölet.
-Mit csináltál vele?-kérdeztem vakmerően. Ő csak zsebre tette a kezét, és mosolyogva nézett rám. Angyali arcáról sütött az elégedettség és a vidámság.-Beszélj! Mit tettél vele?!-ordítottam az arcába. Ő meglepődött a bátorságomon, a fél szemöldökét felhúzta, de még mindig nem válaszolt.
-Nyugodj meg, még él. Még. De Angyalom, nagyon rossz kedvemben vagyok. Nem akarok most róla beszélni. Hogy vagy? Zenélsz még?
Odaléptem hozzá, és teljes erőmből pofonvágtam. A kezem sajgott az ütés nyomán, de nem törődtem vele. Ő összeszorította az állkapcsát, és tudtam, most elvesztette a türelmét.
-Megütni egy vámpírt? Nagyon, nagyon rossz döntés, Angyalom. Még egy ilyen ügyes kis boszorkánynak is, mint te. A végén még elvesztem a türelmem. És az nem lenne neked jó, Angyalom.