Chapter Three: The Thing

Kisebb szívrohamot kaptam, amikor megszólalt az ébresztőm. Felkeltem, a csupasz lábfejem a hideg padlót érintette. Az időről megfeledkezve kávézgattam, szép nyugodtan elkészültem, majd bementem a boltba. 

A lepukkant "irodarészlegből" tömény szesz émelyítő szaga áramlott ki, felkavarva a gyomrom. Belépve megláttam a valószínűleg éjszaka óta fetrengő Carlt, aki az érkezésemre felkapta a fejét.

- Már megint itt vagy? Menj dolgozni! - mordult rám. Szeme homályos volt az alkoholtól és a rosszindulattól. 

Saját hányásában fetrengve próbált felkelni, sikertelenül. Majdnem elhánytam magam. Undorodva tántorogtam ki a kicsi, fénytelen helyiségből. 

Néha sajnáltam Carlt. Elvált, senkije sincs, elkeseredett, magányos ember volt. De ilyenkor nem tudtam sajnálni. Agresszív volt, és meg sem próbált a nyomora ellen tenni. Az alkohol lerombolta az agysejtjeit, mára már csak nyomorgó, szánalmas, beteg ember lett. Soha nem akartam olyan lenni, mint ő. Még nem hagytam a francba az egész munkát, mert jól fizetett, közel volt, és olyannal foglalkozhattam, amit szeretek. Ő nem gyakran volt bent, bár az elmúlt időben szerintem már csak unalmában járt be, hogy engem akadályozzon. Kezdett egyre jobban betelni a pohár, az elmúlt hónapokban egyre többet volt bent, és nem feltétlen józanul. Bár rám még nem emelt kezet, ilyenkor agresszív és kötekedő volt. 

Előre mentem a személyzeti mosdóba, magamra zártam az ajtót, megengedtem a csapot, és hideg vízzel fröcsköltem az arcom. Magamban mérlegeltem, hogy érdemes-e bent maradnom. Nem akartam kirúgatni magam, így úgy döntöttem, hogy elvégzem a munkámat, amíg nem találok jobb állást. Ellenkező esetben ugrott volna a megélhetésem. Felálltam a hideg csempéről, vettem egy nagy levegőt, és kimentem az üzletbe. Nekem itt is érezhető volt a gyomorforgató szag, ezért becsuktam a személyzeti részleg ajtaját. 

Megpróbáltam elfoglalni magam a munkával, de a csendes, monoton rakodás és papírmunka csak még jobb lehetőséget adott arra, hogy agyaljak. Min? Hát természetesen a tegnapon, a munkámon, Nathanen, a szüleimen, az életemen. Mindenen. 

Egyszer csak valami megrezzent a látókörömben. Odakaptam a fejem, de nem láttam semmit. Egyszerűen a sok stressz miatt van. 

Folytattam, amit éppen csináltam, vagyis a régi számlák szelektálását és pakolását, amikor valamit ismét láttam megrezzenni a szemem szélén. Ködfolt húzott el mellettem.

- Van ott valaki? Carl? - kérdeztem a félhomálytól. Semmi válasz. 

Csak nyugalom, Rose. Beképzeled magadnak. Egész biztosan képzelődsz. Egyedül vagy. Carl kiütve fekszik az irodában. 

Idegesen folytattam a munkám. Kirázott a hideg. Egészen biztos láttam valamit. A francba, csak beparáztatom magam itt a sötétben. Kizárt, hogy bárki is itt legyen. 

Valaki levegőt vett mellettem, mire kővé dermedtem.

- Carl? Valaki? Ez nem vicces! - vinnyogtam remegő hangon a sötétbe. Ismét semmi válasz. 

Felálltam a székemről, hogy felkapcsoljam a villanyt.

Nem igaz, hogy ilyen beszari vagyok.

Síri csendben eltapogatóztam a fal mellett. Valami megmozdult előttem, a félelem jeges marokként szorította a torkom. Halk nyüszítés mellett végre sikerült felkattintanom a villanykapcsolót, és a hirtelen fény miatt kissé vakon meredtem az előttem álló tükörbe. A lámpa villódzott. 

Istenem. Megijedtem a sötétben a saját tükörképemtől. 

Hangosan kifújtam a levegőt, halkan elnevettem magam és becsuktam a szemem. Felnéztem… és felsikoltottam. Centiméterekre volt az arcomtól.

Ott áll előttem valami. Lányszerű, rothadó lény volt, hosszú, fekete hajjal. Úgy nézett ki, mint egy viaszbaba, amely a tűz közelébe került. Arca megégett, elolvadt.
A valami centikre állt tőlem, én pedig remegve hátrálni próbáltam. A pánik kúszott fel a gerincemen, megbénítva a hangszálaim és a testem. Majdnem sírva bámultam a véres, fehér szemekbe.

Csak képzelődök. Csak képzelődök. 

Féltem nyitva tartani a szemem, de féltem becsukni. Remegtem a rémülettől, s a valami pedig egyre közelebb és közelebb jött hozzám. 

- Hagyj békén! Hagyj engem! - kiabáltam zokogva, pedig tudtam, úgy sem ér semmit. A félig kiégett lámpa egy pillanatra lekapcsolt, és a jelenés úgy tűnt el, ahogy jött. Hangosan kapkodtam a levegőt, a falat kerestem a kezeimmel. Nem bírtam felfogni, mit láttam.
Reszketve rohantam az irodába, és benyitottam Carlhoz, szinte kitépve az ajtót a helyéről.
- Carl! Valaki... valami van a boltban! - dadogtam.
- Mi? - egy fokkal józanabban nézett fel rám. Feltápászkodott, kitámolygott velem az előtérbe, és felkattintotta a lámpát.
Tökéletesen működött.
Körbesétált.
Senki nem volt a boltban.
- Szerintem csak képzelted. Senki nincs itt. - morogta Carl. És ezzel el is volt intézve.
Pedig tudtam, hogy láttam valamit. Fogalmam sem volt, hogy mit, de nem is érdekelt. Csak hogy ne lássam többet.
Valakinek el kellett mondanom. Nem Carlnak, valaki másnak, akiben megbíztam. És aki remélem nem néz bolondnak.
- Carl, sajnálom, mennem kell, holnap jövök! - remegő kézzel felkaptam a kabátom és a táskám, és kirohantam a boltból, nem törődve Carl reszelős hangú tiltakozásával.
Kellett egy kis nyugalom, hogy gondolkozhassak.