Chapter Two: The Café

Amint kiléptünk a hidegbe, összehúztam magamon a vékonyka kabátomat. Nathan előhúzott a zakózsebéből egy doboz cigarettát, és ráérősen rágyújtott, mit sem törődve azzal, hogy én kérdőn állok előtte.

- Miért csináltad ezt? - kérdeztem, amikor meguntam a várakozást. Ő két ujjal kivette a szájából a cigit, komótosan kifújta a füstöt, ami gomolyogva szállt fel a levegőben, amíg teljesen el nem tűnt.

- Igazából nem tudom.
Úgy tűnt, nem mond többet, így újra kérdeztem.
- Honnan ismered azt a dalt? Miért pont azt játszottad? Mit csináltál Carl-lal? - bukott ki belőlem sorra egy csomó kérdés. Úgy tűnt, várt már ezekre a kérdésekre, mert elmosolyodott. Fázósan toporogtam a hidegben, ő úgy tűnt, egyáltalán nem fázik, holott rajta csak a zakója volt, rajtam pedig több rétegnyi ruha.
- Nem megyünk el valahova? - kérdezte hirtelen - Akkor természetesen minden kérdésedre válaszolok.

Nem tudtam nemet mondani. Biccentettem egy aprót, mire elindult az utcán. Jobb híján elindultam utána, kocognom kellett, hogy utolérjem, és csak reméltem, hogy nem fogok óriásit zakózni a jegesre fagyott járdán.
- Hova megyünk?

Rám nézett a szeme sarkából, majd halvány, alig látható mosollyal az arcán válaszolt.
- Lenne kedved inni egy kávét? - idegesített, hogy kérdésre kérdéssel felel. Viszont ha ki akarok szedni belőle valamit, el kell viselnem. Sőt, én is csinálhatom ezt.
- Legyen kedvem?
Nem szokhatta meg, hogy úgy bánnak vele, ahogy ő bánik az emberekkel. "Játszunk, ha ezt akarod" vigyorral vonta fel a szemöldökét. Frusztrált a köztünk lévő tapintható feszültség, amit sosem éreztem még ilyen intenzíven. Sosem voltam félős, visszahúzódó vagy éppen félénk, de most belepirultam ebbe a mosolyba.
- Itt vagyunk. - állt meg hirtelen egy sötét kirakat előtt. Nem úgy tűnt, mintha nyitva lennének, vagy valaha nyitva lettek volna. Súlyos, fekete függöny takarta a kirakat homályos és mocskos üvegét, semmi fény vagy élet nem szűrődött ki rajtuk. Nathan kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beléptem a bársonyfüggönyökön keresztül egy szűk helyre, előttem további nehéz bársonyfüggöny lógott le, elzárva a fényt. Becsukta mögöttünk az ajtót, ezzel szinte egy centi távolságot sem engedve közöttünk. Megállt egy pillanatra, én pedig teljesen leblokkoltam. A hajam tövétől a lábujjhegyemig forróság öntött el, szerencsére nem láttam a sötétben, de valószínűleg paradicsom színéhez volt hasonlatos az arcom. Eszeveszetten kerestem a kezemmel a bársonyfüggöny szélét, hogy megszakíthassam ezt a majdnem-testkontaktust, mielőtt Nathan szakítaná meg. Tapogatóztam a sötétben, de nem találtam azt a rohadt szegély, mire Nathan elnyúlt mellettem, egy pillanat alatt megtalálta és elhúzta előttem a suhogó textíliát. A mozdulat közben a csípőjével hozzáért a derekamhoz, én pedig úgy pattantam arrébb, mint akit tűz égetett meg. Nathan vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte az apró mozdulatom, én legalábbis semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Egy másodperc volt az egész, talán annyi sem, de nem tudtam nem észrevenni a mozdulat hatását. Bentről meleg, szórt fény vetett véget a sötétségnek, a szememnek hozzá kellett szoknia a kellemes félhomályhoz.

Lassan beléptem, és körbenézve rájöttem, hogy ez valamiféle kávézó lehet. Rendes pult, kávézgató vagy éppen csak üldögélő, kissé talán furcsa vendégek. Vöröses-bordó fény, ami valahogy mindenhova eljutott és mindent bevont, ezzel kellemes légkört teremtve, és sejtelmessé tette a széles helységet. minden falat régies, vörös-fekete mintás tapéta fedett. Valahogy olyan... múltbeli volt az egész. Nathan intett a pultosnak, egy szőke, korabeli - úgy értem, egyikőjükről sem tudtam volna megmondani, mennyi idősek, ugyanolyan kortalanok voltak - csinos lánynak, aki mosolyogva visszaintett. A gyomromat egyből elszorította a maró féltékenység, olyan erővel, hogy engem is meglepett, holott semmi jogom nem volt rá. A gyönyörű, szőke lány felénk sietett. Nem tehetek róla, egyből magamhoz hasonlítottam. Pont az ellentétem. Szalmaszőke, ragyogó haj, feltűnően csinos arc, smaragdzöld, csillogó szem, és divatos ruhák, szemben az én sötétbarna hajammal, kék szememmel és eléggé elvont stílusommal.

  - Nathan! Már vagy ezer éve nem láttalak! - a lány öleléssel üdvözölte őt, mit sem törődve velem. Nathan arcán azonnal mosoly bukkant fel.
- Azért annyi nem... Mi újság, Alice? Hogy megy a bolt?
Feszengve néztem őket, ahogy nevetve, egymást ölelgetve elvannak egy darabig. Aha. Szuper. Kicsit sértetten vártam, hogy abbahagyják. Nathan valószínűleg észrevette magát, mert felém fordulva megszólalt.
- Rose, ő itt Alice, nagyon régi barátom, és ennek az üzletnek a tulajdonosa. - Alice rám nézett azokkal a hatalmas, zöld szemeivel. Látszott rajta, hogy tudja, mennyivel szebb nálam, az arcáról sütött, hogy mennyire tart. Vagy éppen mennyire nem. Én minden erőmet összeszedve magabiztos maradtam, és pókerarccal biccentettem egyet.
- Alice, ő itt Rose. - Semmi. Csak simán Rose. Értem én. - Azt reméltem, hogy itt nyugodtan beszélgethetünk egy kicsit.
- Persze. Üljetek csak le valahova. - intett mosolyát Nathanre villantva a lány. Ő hozzám hátrafordulva intett, hogy kövessem. Elindult a terem végébe, ahol csak páran ültek. Beültünk egy fal melletti boxba, ahol az asztalon bordó teamécsesek adtak némi fényt, a pult fölött függő lámpa fénye már alig-alig jutott el hozzánk.
- Szóval? - kérdőn néztem Nathanre, miután meguntam a csendet.
- Szóval mi? - mosolyogva felvonta a szemöldökét, és előrehajolva meredt az arcomra, amivel kis híján újra sikerült zavarba hoznia, de erőt vettem magamon.
- Elmondod, mi ez az egész?
- Természetesen. Mire vagy pontosan kíváncsi?
- Mire? Mi volt az a dal? Mit tettél Carl-lal? Ki vagy te? - magamban hozzátettem a "Miért vagy rám ilyen hatással?" és a "Vajon milyen illatod lehet?" kérdéseket is, de ezeket természetesen nem mondtam ki. Ismét csak egy elfojtott mosolyt és szemöldökhúzogatást kaptam. Ha ezt nem fejezi be...
- Az a dal egy régi dal, amit ma eszembe juttattál. Carl-lal nem tettem semmit, csak kicsit fellendítettem a... nem túl jól menő üzletét, az pedig nem bűn. És már bemutatkoztam. Nathan Walker vagyok. Kérsz egy kávét? - ez a válasz korántsem volt elég nekem. Tudtam - láttam - hogy nem mond igazat, hogy titkol valamit, holott aznap ismertem meg. De örültem, hogy akár ennyit is mondott. Nathan intett egyet Alicenek, aztán újra felém fordult. Valószínűleg mindent és mindenkit mindig megkapott, akár egy pillantásával. Nem voltam messze tőle, hogy én is egy legyek közülük, de valami megmagyarázhatatlan okból fogva ellen akartam neki állni. Nem is akartam, valahogy csak ösztönből nem volt rám olyan hatással, mint akárki másra. Azt nem mondhatom, hogy semmilyen hatással nem volt rám, mert ez nem igaz. Nagyon is nagy hatással volt rám, de nem úgy, mint másokra. A vendégek között voltak, akik le sem tudták venni róla a szemüket. Furcsán vonzó volt majdnem mindenki számára. A pillantása engem sem kímélt, mások pedig szerintem egyenesen belehaltak volna az átható fekete szemek vizslatásába. Alice érkezése zökkentett ki. Letette elém a gőzölgő csésze kapucsínót, és egy furcsa pillantás után újra csak ketten voltunk.
- Te nem iszol? - kicsit kényelmetlen volt, ahogy én lassan szürcsölgetem a kávém, ő pedig végig, hang nélkül figyel.
- Nem, én... nem. - láthatóan zavarban volt, elkapta rólam a szemét, és egy kicsit köhintett. Rengeteg kérdés kavargott még a fejemben, ezért egy kis idő múlva újra kérdeztem.
- Mi ez a hely?
- Ez Alice kávézója. Kicsit... sajátos elképzelései voltak, hogy miket szolgál fel, vagy éppen kik járhatnak ide, ezért bezáratták a helyet, és most...
- Illegálisan működik. - értettem meg, aztán lenéztem a kávémba, és kibukott a kérdés a számon. - Ugye nincs benne semmi... - Nathan felnevetett. A nevetése dallamos volt és öröm volt hallani.
- Dehogy is. Fogalmazzunk úgy, hogy a vendégek összetételének megfelelő dolgokat akart felszolgálni.
- Esetleg... illegális dolgokat, vagy...
- Nem, ez... bonyolult. Nem úgy értettem... - megint zavarban volt. A vigyor már sehol sem volt, a helyét zavar vette át.
- Akkor hogy értetted? Milyen emberek járnak ide?
- Hát... különleges az ízlésük. - gondolta végig.
- Nem értem...
- Nem is kell... A lényeg, hogy teljesen biztonságos, ha itt vagyok. - amint kimondta, meg is bánta. - Úgy értem... mindegy.
- Miért kerülöd ki az összes kérdésem? Miért nem tudsz őszintén válaszolni? Annyira úgy tűnt ott, a boltban, hogy... te más vagy. Hogy nem hazudsz. De bármit is kérdeztem eddig, csak ködösítettél. Köszönöm a kávét. - bármennyire is szerettem volna vele maradni, nem válaszolt egy kérdésemre se. Így hát felkaptam a kabátom, és indulni készültem, amikor a kezét éreztem a csuklómon.
- Rose, kérlek ne... - a szemében láttam valamit, ami megállított. - Sajnálom, de tényleg nem mondhatok el pár dolgot. - egészen közel léptem hozzá. Felnéztem a szemébe, és megláttam valamit, amitől ösztönösen félni kezdtem. Nem úgy nézett rám, mint emberre, hanem mint valami... prédára.

Igen, fura szó, de valahogy így éreztem magam. Olyan volt, mintha a gondolataimat, az érzéseimet, a múltamat, sőt, az egész lényemet átlátta volna. Minden idegszálam megfeszült, mert az, amit az arcán láttam, valami vadság, féktelenség, sőt, fenyegető tükröződött az arcán, amitől felállt a hátamon a szőr. De amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
- Rose, én... sajnálom. - és ő is eltűnt. Elviharzott, beszélt pár ideges, fojtott mondatot Alice-szel, és szó szerinte kimenekült a kávézóból.

Nem tudtam, mi történt az előbb. Mintha az egész eltűnt volna. Olyan volt, mintha itt sem lett volna.
De igenis itt volt! Emlékszem a tekintetére, a nevetésére... Nem tűnhetett el! Nem!
- Végeztél? - kérdezte Alice mellém lépve.
- Persze. - bámultam magam elé. - Hova ment Nathan?
- Hogy ki? - kérdezte Alice döbbenten.
- Nathan. - Nem tudom, miről beszélsz. - kerülte a tekintetem és zavartan összepakolta a kihűlt kávém maradványait, majd eltűnt ő is.
  Megőrültem volna? Nem lehet. Nem. Nem.
  Arra eszméltem fel, hogy mindenki bámul. A szememet lesütve felkaptam a kabátom, és kisétáltam a kávézóból.
  Mi történt?