Chapter Four: Insane

Siettem haza, és kezdtem megnyugodni. Lehet, hogy tényleg csak képzelődtem?

Nem, az nem lehet. Én láttam. Tudom, még mindig előttem van az a valami. Emlékszem rá.

Megbolondultam. Biztos.

Felsiettem a lépcsőházban, benyitottam a harmadik emeleti lakásomba. Az előszobában a szokásos, jól ismert kavalkádja fogadott cipőknek és szandáloknak. Jobbra fordulva ledobtam a szobámban a táskám, lerúgtam a csizmám és azonnal tárcsáztam Lucy számát.

- Szia. Nem dolgozol? - szólt bele jókedvűen a barátnőm.

- Szia. Át tudnál jönni? Minél gyorsabban.

- Valami baj van?

- Majd itt elmondom. Felhívnád Alexet is?

- Persze. Fél óra és ott vagyok.

Idegességemben fel-alá járkáltam a lakásban. Ők biztos hinni fognak nekem. Hiszen a barátaim. Számíthatok rájuk.

Végignéztem a falon sorakozó képeken: pár Alexszel és Lucyval, itt, New Yorkban, pár, amiket én csináltam hobbiból, és végül a szüleimmel készültek: apukámmal a játszótéren, amikor kicsi voltam, karácsonyi ebédek, nagynénik, nagybácsik. De a legtöbb velük.

Egészen belefeledkeztem a képek nézegetésébe, amikor megszólalt a kapucsengő. Gyorsan megnyomtam a gombot, amivel felengedhettem őket. Pár perc múlva Alex és Lucy nyitottak be az ajtón, lihegve, idegesen.

- Rose, mi történt? Siettünk, ahogy tudtunk! Mi a baj? - hadarta Lucy aggódva.

- Mindjárt elmondom. De ígérjétek meg, hogy hinni fogtok nekem. Őrültség, de biztos vagyok benne, hogy valami természetfelettit láttam ma. - mondtam halkan. Ők kikerekedett szemmel néztek előbb egymásra, aztán rám, majd bólintottak egyet. Levették a kabátjukat, majd leültünk a nappaliban.

- Szóval, nem tudom, mi volt az, de ma a boltban egyszer csak... Villogni kezdett a lámpa, és valami elhúzott mellettem, és... Aztán láttam valamit.

- Nem lehet, hogy csak Carl volt? - tűzte közbe Lucy.

- Nem, ő az irodában volt! És biztos vagyok benne, hogy nem őt láttam. Valami... lényt. Nem volt élő, de egyértelműen halott sem...

A barátaim sokatmondóan összenéztek, aztán rám.

- Nagyon vicces, tényleg... - forgatta Alex a szemét.

- Ne próbálj meg megviccelni. Nagyon nem volt poén a múltkor sem. Megígérted, hogy olyat nem csinálsz még egyszer. Tudod... - kezdte volna Lucy a szónoklást, de félbeszakítottam,

- Nem hazudok! Hinnetek kell nekem! Biztos vagyok benne... Kérlek, nem tudom mi volt az, de nagyon megijedtem, és.... ugyan kinek mondhatnám el, ha nektek nem...

- Én hiszek neked. - nézett mélyen a szemembe Alex.

- Köszönöm.

Lucyre néztem.

- Én... nem tudom. Rose, én mindig melletted állok, de... természetfeletti lények nem léteznek. Egyszerűen lehet, hogy csak a képzeleted játszott veled.

- De én biztos vagyok benne, hogy...

- Rose, lehet, hogy csak fáradt voltál, olvastam valamit egy olyan hallucinációs...

Hirtelen düh borította el az agyamat. Düh és elkeseredés.

- Lucy! Én láttam azt a valamit!

- De annyira fáradt vagy, lehet, hogy csak beképzelted magadnak... - kezdte óvatosan.

Vettem pár mély levegőt, és átgondoltam. Ha most letámadom, biztos csak arról fogom meggyőzni, hogy őrült vagyok. Márpedig nem voltam az. 

Vagyis úgy éreztem. Vajon az őrültek tudják, hogy őrültek? Én nem lehetek őrült.

Legalábbis reméltem.

Nagyot sóhajtottam, és átgondoltam a dolgokat. Nem hisz nekem. A legjobb barátnőm. Tulajdonképpen az egyetlen barátnőm. Zavart mosolyt erőltettem az arcomra, és megráztam a fejem. 

- Jó, mindegy. Biztos csak képzelődtem. Igazad van. - mondtam lemondóan. Lucy pár pillanatig vizslatott, majd úgy látszott, bevette, hogy leálltam a témáról. Elfordította a tekintetét, és valami olyasmit kezdett mondani, hogy „a sok munka nagyon rossz lehet. Egyszer az egyik barátnője a kimerültségtől azt hitte, van egy kutyája, és bevásárolt neki vagy négy konzerv kutyakaját...” . Én mosolyogva hallgattam, Alex viszont engem vizsgálgatott összeráncolt szemöldökkel. Tudta, hogy nem tettem le a témáról, és nem is fogok.

Nagyon fájt, hogy Lucy nem hitt nekem. Pedig nem vagyok bolond. Sosem vonzódtam különösen az okkult kultúrákhoz, nem is szándékoztam. De tudom, hogy valami természetfelettit láttam. Egyszerűen tudom. Tudtam, az első pillanattól kezdve, ott motoszkált az agyamban, és makacsul befészkelte magát. Megrendíthetetlenül tudtam, hogy nem mindennapi dolognak lettem a része aznap. Egyszerűen tudtam, és kész. Nem volt logikus magyarázat, nem is kellett. 

Jobban belegondolva, semmilyen magyarázat nem volt még.

Eldöntöttem magamban, hogy akkor is a végéra fogok járni. Addig nem nyughatok, addig nem érezhetem magam biztonságban. Addig sose lehetek teljesen nyugodt. Nem leszek. Nem lehetek.

Hogy is lehetnék, ha tudom, hogy a világ, amiben eddig éltem, mégsem az, aminek eddig láttam?! Legalább is egy kis része nekem teljesen megváltozott. 

- Rose, jól vagy? - kérdezte Alex, valószínűleg sokadszorra. 

- Persze - ráztam meg a fejem - csak elég fáradt vagyok. Lehet, hogy rám férne egy kis pihenés.

- Szerintem is. Mostanában annyit dolgozol. Nem tudsz kivenni pár szabadnapot? - kérdezte Lucy.

- Szerintem meg tudom oldani. - eddig az évben egy szabadnapot se vettem ki. Kétlem, hogy Carl örülni fog, de nem lesz más választása, mint szabira engedni. 

- De jó! Elmehetnénk bulizni egyet. Ismerek egy új helyet, nagyon tetszeni fog... - kezdett fecsegni. 

- Igen? - kérdeztem szórakozottan.

- Rose, hidd el, nagyon nekünk való. 

Ez viccesen hangzott a szájából. Igazából nem volt olyan, hogy "nekünk való". Olyan volt, hogy "neki való" és "nekem való". A kettő legtöbbször egymás szöges ellentéte volt. 

Aztán kiderült, hogy mégsem minden esetben.