-Mi történik?-kérdeztem kétségbeesve. Fekete árnyak kezdtek kavarogni körülöttünk, és az addig csillagos ég is elfelhősödött. Pár pillanatra a gyertyák hatalmas világosságot adtak, így tisztán ki tudtam venni az arca körvonalait. Ő aggodalommal nézett rám. A gyertyák hirtelen kialudtak, így semmit se láttam.
Síri csend volt a temetőben. Jeges rémület futott fel a gerincemen, és felborzolta a szőrt a nyakamon.
-Rose. Fuss!-emelte fel a hangját, én pedig felé kezdtem araszolni a sötétben, pár másodpercenként elesve.
-Én...nem hagylak itt. Nem ezt beszéltük meg!
-Rose. Most mondtam. Menj! Fuss!-mondta, és utoljára megsimította az arcom, majd megfordított, és a körből kifelé lökött. A sok kő között valami megmozdult.
Valami, amiről nem akartam tudni, hogy mi. És azt pláne nem akartam, hogy az ő közelébe férkőzhessen. De nem volt választásom. Megígértette velem, hogy hallgatni fogok rá. Lecsordult az első könnycsepp, amit sok más követett. Elkezdtem futni, de a sötétben nem sok mindent láttam. Mögülem egy fájdalmas ordítás hangzott fel. Összeszorítottam az állkapcsom, és próbáltam nem odafigyelni, csak a feladatomra koncentrálni. Kijutni. Élve.
A földön botorkáltam, felsértve a kezem és kiszakítva a nadrágom, de a bénító rettegéstől a fájdalmat sem éreztem.
Az a valami mögöttem volt. Éreztem, még ha nem is láttam és nem is hallottam. Csak egyszerűen éreztem, hogy ott van. Remegve gyorsítottam a tempón, holott tudtam, seperc alatt utolérhet. Egy esélyem volt: kiérni, mielőtt úgy dönt, támad. Hirtelen a kiabálás is abbamaradt. Ez két dolgot jelenthetett: vagy legyőzte őt, vagy ő győzte le. Kérlek, kérlek, a második legyen!
A hirtelen beálló csendben csak a zihálásom hallatszott. A kapu! Ott van... Már csak pár lépés!...
Hirtelen történt az egész: előttem termett, és elzárta az utam a kijárathoz. A félelmet legyőzte bennem egy erősebb érzés: a gyűlölet.
-Mit csináltál vele?-kérdeztem vakmerően. Ő csak zsebre tette a kezét, és mosolyogva nézett rám. Angyali arcáról sütött az elégedettség és a vidámság.-Beszélj! Mit tettél vele?!-ordítottam az arcába. Ő meglepődött a bátorságomon, a fél szemöldökét felhúzta, de még mindig nem válaszolt.
-Nyugodj meg, még él. Még. De Angyalom, nagyon rossz kedvemben vagyok. Nem akarok most róla beszélni. Hogy vagy? Zenélsz még?
Odaléptem hozzá, és teljes erőmből pofonvágtam. A kezem sajgott az ütés nyomán, de nem törődtem vele. Ő összeszorította az állkapcsát, és tudtam, most elvesztette a türelmét.
-Megütni egy vámpírt? Nagyon, nagyon rossz döntés, Angyalom. Még egy ilyen ügyes kis boszorkánynak is, mint te. A végén még elvesztem a türelmem. És az nem lenne neked jó, Angyalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése